A városról

Ők tanítják a soproniakat a szűk körön túli látásra, a messzeség mágikus vonzására, a szellemi látóhatár szüntelen tágítására.
A szűkebb határ, amely egységbe öleli Sopront és otthonná keretezi a tájat, egy szelídívű medence, amit három oldalról a soproni hegység, a Bécsidomb vonulata és a Kurucdomb fellegvárszerű sziluettje zár le. Ebbe a medencébe simul bele a Belváros.

A soproni táj, ez a kertek tömkelegéből, erdők varázsából és virágos rétekből font lírai táj, a soproni ember második tanítómestere. Tőle tanulja a csöndes örömök, a termékeny szemlélődés, az áhítat és türelem, a természet megértésének és a szív egyensúlyának művészetét. A fák zöldje keresztül-kasul szövi a várost, jut belőle még a belvárosi házak eldugott bástyakertjeibe is.

A folyton lengő szellő fáradhatatlanul ellegyezi a házak közül a szennyes levegőt, hogy helyébe beáradhasson a kertek és erdők illatos lehellete.
Ez teszi Sopront az ország legegészségesebb városává. Ez a titka annak, hogy Sopronban a gyermekek tüdeje erősebb és az öreg emberek életereje szívósabb, mint másutt.

De milyen maga a város, a soproni ember otthona és iskolája?

Sopron várból lett várossá, Címerében három bástyatorony őrzi a városkaput, amely mögött biztonságban érezhette magát a tisztes ipar, a becsületes kereskedelem és a tudomány. A várfal és a bástyák által szabott szűk körbe zsúfolódtak bele a magas tetejű házak. Fukaron kimért apró terek szakították meg a szűk utcák kanyargó, zegzugos vonalát, a bástyák alatt pedig, a vízzel telt várárkon túl az alsóváros lazább házsorai terültek el a külső várfalakig.

Lényegében ma is ilyen a Belváros. A nagy tűzvészek ugyan elhamvasztották a középkori házak egy részét, de a barokk kor és az empire kipótolta a hézagokat piaszteres, címeres, boltíves nemesi palotákkal, patrícius otthonokkal. A belső várfal is megvan még, csak eltakarják a kívülről hozzátapasztott két-háromemeletes. de csak alig néhány lépésnyi széles várkerületi üzletházak.

A soproni polgár, mégha tudatosan nem is látja már mindennapi környezetének szépségeit, mégis — öntudatlanul — hatása alatt él. Szeme hozzászokik az arányos formák nemességéhez, a mértékhez, ízlése megtanulja elválasztani a talmit a valóditól, az értékállót az értéktelentől.

Külön figyelmet érdemel az Ikván túli városrész, a Bécsi-negyed és ennek lakói, a gazdapolgárok, vagy ahogy őket kedvenc foglalkozásuk, a porcellánfehér babnak termesztése után népiesen nevezik, a poncichterek, Bohnenzüchterek.

Az Ikvahidon túl, ott, ahol a 13. századból itt maradt templomanyó, a Szentlélek-templom gubbaszt tömpe tornyával, szeszélyesen kanyargó, furcsa nevű utcák és sikátorok iramodnak neki a dombnak. Felemás világ, külsejében is, nyelvében is.

Emeletes városi házak váltakoznak gazdapolgárházakkal, magyar beszéd keveredik angolosan ellapított német idiómával. A házak ormán, a Kisdedet dajkáló merevpalástú máriacelli Madonnák és Piéták mellett a Buschenschank-cégérek fenyőcsokrain vörös posztónyelveket libegtet a szél. Itt mérik egy ősi privilégium jogán, meghatározott sorrendben a gazdapolgárok a saját termésű fertőmenti vörösbort a családi bútorok között a lakószobában, vagy nyári estéken a boronák és ekék szomszédságában, kecskelábú asztalok mellett a hosszú udvaron.

A piros bortól kipirulnak a fülek, átmelegszenek a szívek, helyette kivirul a nótázás, magyar nóta és német dal felváltva vagy egyidőben harsog.

Fönt a domb tetején pedig már hat évszázad óta a Szent Mihály-templom gótikus nyugalma őrködik a soproni Tabán köréje sereglő házainak borkedvelő elevenjei és a gondjaira bízott Régi-temető halottai felett.

Ez a gazdapolgárnegyed kapcsolja össze a várost a kenyeret adó természettel. A bécsidomb egyik padján ülve, az ember maga előtt és alatt láthatja ennek a vidéknek egész történelmét.

Szemközt, a Várhely erdős kúpja kéklik. Ott élt még a történelem előtti időkben, hatalmas sáncok mögött egy nép, melynek emlékét a híres burgstalli leletek őrzik. Balra tőle, a Fáberrét és a Károlymagaslat közti részen találták az első figurális vázát és az agyagidólok tömegét. Akkoriban a mai belváros még mocsaras vadon lehetett, mert a kelták nem lent a völgyben, hanem itt a Bécsidomb oldalában építették fel Scarbantot.

A római légiók már a mai Városháztér helyén, Scarbantia Forumán állították fel Jupiter, Júnó és Minerva hatalmas szobrait, melyek ma gazdag soproni múzeumban álmodnak az egykori Pannóniáról. Itt a domb alatt vezetett a hadiút Vindobona, a mai Bécs felé. Ott, a Szent Mihály-kapu környékén érkeztek a karavánok, a „Borostyánkő-úton” a Balti-tenger mellől, megrakva borostyánkővel.

Felhő nyomul a nap elé és komor árnyékot vet a városra. Szinte kioltja, úgy, ahogy egykor a népvándorlás viharai oltottak ki Scarbantia életét. A kelta-római város az Avar-birodalom részévé lesz. Sötét kor. Az enyészet csöndje lebeg a puszta vár, az „Oede Burg” felett.
Vérbulcsu és Lél törzse megszállja a nyugati gyepüket, megszületik a Magyar Birodalom, melynek nyugati határvára Szent László óta Sopron lesz. 1277-ben IV. László szabad királyi város rangjára emeli, hálából a cseh háborúban tanusított áldozatos hűségéért.

644 évvel később, 1921-ben, a történelem újabb hűségpróbának veti alá Sopront. A város ismét hitet tesz ezeréves magyarsága mellett s azóta viseli címerében a „leghűségesebb város” elnevezést.

Ami e két dátum között történt, az inkább a küzdelmes munka, mint hősies harcok története. Sopron nem esett a nagy történések útvonalába, Tatár, török nem dúlta, de ismételten el kellett viselnie a tűzvészek és pestisjárványok „polgáribb” sorscsapásait. Mária Terézia alatt, aki mint Esterházy vendége falai között is időzött, elérte a gazdag virágzás korát és a gabona-, bor- és marhakereskedelem nyugati központjává lett.

Az ennek nyomában támadt általános jólét nem szállt a soproniak fejébe, csak kultúrszomjukat fokozta. A szolid polgári jólét, a milliomos nagykereskedők, gazdag iparosdinasztiák fénykora a legutóbbi századfordulóig tart, bár a gazdasági sorvadás már korábban megkezdődött. Trianon a várost már-már halálra ítélte, de a végveszély a konzervatív soproniakból merész vállalkozókat formált. Megszülettek a soproni ipartelepek, új városrészek nőttek tüneményes gyorsasággal a földből, kamatozni kezdett a soproni természet szépsége, a város maga is felcsapott vállalkozónak és megépítette a Lövér-szállót, az évről-évre fokozódó idegenforgalom mágnesmagvát.
Kereskedelem, ipar és idegenforgalom a soproni élet három főpillére. A negyedik pillér a szellemi pillér, a kultúra.
Az ember jellemét lakása tükrözi. Azzal, amit eddig Sopronról elmondtam, felvázoltam a soproni embert is.

Valamennyien az élet kötéltáncosai vagyunk. Aki Sopronban tanulta ezt az életbevágóan fontos mesterséget, mintha biztosabban járna az ingó kötélen.
Azok, akik az ország más részeiből kerülnek ide, eleinte hidegnek érzik Sopront, ridegnek a soproniakat. Pedig a soproni csak higgadt, meggondolt. Ezért nyílik fel nehezebben, ezért idegenkedik az elhamarkodott barátkozástól és csak akkor fogadja be az idegent, ha az már kiállt egynéhány próbát. Aki pedig befogadott, azt igyekszik sopronivá formálni.

Ebben az átlényegülésben nagy szerep jut a lövéreknek, illetve a soproni nyaralókerteknek. Mi a lőver? A lőver körülbelül a fele úton van a falusi gyümölcsöskertek és a finom úrikertek között, Ahhoz, hogy lőver legyen, hegyek kellenek, nem nagyon magas hegyek, de mégis akkorák, hogy a kert kapaszkodhasson és el lehessen belőle látni messze, lehetőleg a Fertő kék csíkjáig.

Száz és száz ilyen lőver borítja a soproni lankákat. Mögöttük pedig megkezdődik a fenyvesek, tölgyesek, bükkösök végtelensége, feltárulnak a mohaillatú völgyek, a gyantaillatú hegytetők, telerajzolva ápolt sétautakkal, A soproni erdő mindenkié.

Aki néhány hétig belefeledkezett a soproni hegyekbe, aki télen odatűzhette síléceit az István-ház elé, ősszel megivott egy pohár aranyló bort a Hubertusz teraszán, tavasszal végigment a brennbergi völgy és a Hidegvíz stüier-zöld ragyogásin, az megérti, hogy a világlátott soproni, „ az örök soproni ” a nagyvilág legcsábítóbb szépségei közül is csak ide vágyik vissza.