Nemzetünk tragédiája

“A nép, amely nem ismeri a történelmét, -- mert félrevezették vagy közömbösség miatt -- arra ítéltetett, hogy megismételje azt.”

Vasas János (Kanada)

___________________

Az országhódítás kezdete

A francia forradalom 1789-ben a szabadságot és egyenlőséget meghozta annak a bizonyos kisebbségnek, amely azt előkészítette és kirobbantotta. S mindenki másnak mi volt a haszna belőle?

Zsidók már Árpád házi királyaink ideje óta tartózkodnak hazánkban. Különböző uralkodók hol szigorúbban, hol nagylelkűen bánnak velük, ám ha bizonyos megszorítások mellett is, mindvégig megtűrik őket, sőt időnként fontos pozíciókat töltenek be leginkább a pénzügyek berkeiben. A nagyurakkal annyira jól kijönnek, hogy többnek van „házi zsidaja”, aki lehetett ispán, ügynök, kocsmáros, vagy bankár. 1785-ben már mintegy 78 ezer a létszámuk.

Párizstól Keletre a felvilágosodás és (Habsburg-Lotaringiai) II. József (1780-1790) türelmi rendelete volt az, ami a szoros vallási közösségekben megkötött galíciai zsidóság nagyobb tömegének lehetővé tette, hogy Nyugatra és Délre kivándorolva alacsony életszínvonaláról felemelkedjék. Ekkor indul meg az idegenek tömeges bevándorlása hazánkba.

A XVIII. század végén Magyarország még mindig a feudalizmus sötétségében szenved. A nemesi rendek tagjai kiváltságaikon nyugszanak, s birtokaik jövedelmét iparkodnak elkölteni, amilyen gyorsan csak lehet. Kiváltságaikat foggal-körömmel védik mind az idegen uralkodóval, mind a jobbágysággal szemben. Ez utóbbit rabszolgasorsban tart az úrbér, dézsma, különböző adók, közmunka-kötelezettség stb., ráadásul még embernek sem tartják, igazságtalan és önkényes fizikai bántalmazásnak is ki van téve.

A szabadvárosok nagyrészt idegen eredetű polgárai hasonló hevességgel őrzik kiváltságaikat céhrendszerük és királyoktól kapott menlevelek mögé zárkózva. Az egész ország terhét, a mintegy kilencmilliós jobbágy-paraszt viszi a hátán, mindenki más jogainak és kiváltságainak megőrzésével foglalatoskodik.

A földbirtokosok tele vannak adóssággal miközben a megművelhető területek parlagon hevernek. Rossz a közlekedés, a gazdasági élet elmaradott, a magas vámok, amelyeket az uralkodóház a cseh-osztrák érdekek védelmére tart fenn, miatta kivitel hasztalan. Az urasági birtok nagy része parlagon áll, vagy a szakértelem hiánya és nemtörődömség miatt sokkal kevesebbet jövedelmez, mint a fejlettebb országokban. A józanész azt diktálja, hogy a föld megművelője legyen a föld tulajdonosa, mert akkor a munkája négyszer annyit ér, mint a béresé. Kereskedő réteg alig van, hiszen a termést a paraszt maga viszi a vásárra, ugyanúgy a városi kézműves az árucikkeit.

A magyar gazdaság problémáit több külföldön járt magyar főúr látja, de csak gróf Széchenyi István ismeri fel a bajok okozóját, a maradi feudális rendszert és az azt mindenáron, Verbőczi Hármas-könyvére alapuló jogaikra támaszkodva védelmező magyar nemességet. 1840-ben írja meg HITEL című megrázó művét, amelyben őszinteséggel tárja fel a nemzet válságát és annak okozóját. Maró gúnnyal tárgyalja az „elavult rozsdás systema” bajait, a nemesi és főúri életmódot, az önhittséget, a paraszt elnyomását: kimutatja az utóbbi évtizedek tényleges tapasztalataival egyezően a robot haszontalan voltát, a dézsma, forspont (váltólovak szolgáltatása), útépítés értelmetlen igazságtalanságait. Ezen őszinte szavakat a nemesség nemhogy nem fogadja jó szívvel, de gróf Dessewffy József többek között „felforgatónak” nevezi, mert szerinte a „külföldi előtt csak felnagyítja a nemzet vélt vagy valós sebeit.” Számos vármegye a művet máglyán égeti el.

Magyarul alig beszélő idegen nemzetiségű mágnásaink nem a nemzeten segítenek, hanem külföldön élnek, a távolból lenézik a művelt magyar hivatalnokokat, és természetesen megvetik a jobbágyokat. Ugyanakkor a terheket a nemzet fenntartója a kilencmillió magyar jobbágy viseli, verejtékezik és vérzik a hazáért, de az Alkotmány mégsem őt védelmezi. Ezért a nemzet megmaradásához új Alkotmányra van szükség.

A helyzet egyre súlyosabb: néhány megyében a 237 641 áldozatot követelő kolerajárvány miatt lázadás tör ki, amelyet a királyi hatóságok tömeges akasztással fojtanak el.

Ilyen gazdasági körülmények várnak a II. József rendelete által elindított zsidó bevándorlókra, akik olyan tömegesen érkeznek, hogy számuk 1840-re már a 240 ezret is meghaladja. Nagyrészt a városokat – Pestet, Debrecent, Kassát stb. lepik el. Elmaradnak a megyék és kiemelkedő haladószellemű egyéniségek által is sürgetett intézkedések a bevándorlás korlátozására.

Az 1830-iki Országgyűlés ólomlábakon jár az égetően szükséges reformok megvalósításában.

Habsburg-Lotaringiai I. Ferenc (1792-1835) halála után rokona a gyengeelméjű V. Ferdinánd kerül trónra. Cenzúra, rendőri felügyelet és kirakatperek a bécsi kormány eszközei: Wesselényi Miklóst, Kossuth Lajost és az Országgyűlés ifjúsági vezetőit bebörtönzik. Az 1839-40-i Országgyűlés a közvélemény nyomásának súlya alatt a reformoknak csak egy részét valósítja meg.

1848. februárjában úgy tűnt, hogy az Országgyűlés békés hangulatban valósítja meg a reformok tekintélyes részét, de 1848. február 22-24-én a párizsi nép elűzte Lajos Fülöpöt és az addigi polgári-kapitalista uralom helyébe erősen szocialista szellemű, radikális kormányt léptetett.

Bécsbe és Pestre is eljutott a forradalom szele, de 1848. márciusa hazánknak a franciáktól eltérően nem szocialisztikus, hanem igazi nemzeti felszabadulást hozott. A bécsi kamarilla a forradalmak hatása alatt először jelentős engedményeket ad Magyarországnak: felelős magyar kormányt és az 1848-as törvényeket, de a háttérben alattomosan megszegi a szavát, és a nemzetiségeket zúdítja ellenünk. Miután hősies küzdelmek árán 1849-ben sikerült a kisebbségek és Bécs egyesült erői felett győznünk, az orosz cártól kért segítséggel szabadságharcunkat vérbefojtották.

A Bresciai hiéna

Julius Freiherr von Haynau táborszernagy (1786-1853), IX. Vilmos és a hanaui zsidó patikus lányának, Rebekka von Lindenthalnak volt a törvénytelen fia. Haynau 1849. áprilisában a fellázadt Bresciát kegyetlenséggel leverte, s ezért egész Európában, mint „bresciai hiénát” emlegették. Rábízták a megtorlást s bosszút állt a magyarságon.

Battyhány Lajos miniszterelnök, a 13 Aradi Vértanú és több mint száz magyar kivégeztetése mélységesen felháborította az egész művelt világot.

Haynaut a magyar szabadságharc leverése és az egy ideig tombolni hagyott terror után viharos gyorsasággal nyugdíjazták és kifizették 400 ezer arannyal. Mint új földesúr ebből, birtokot vásárolt Magyarországon. (N. B. Az 1989-es magyarországi hatalomváltás után a budapesti kormány Haynau amerikai rokonait „kártérítésben” részesítette!)

A Magyar Hírek egyik régebbi számában írja Ják Sándor Az országos rabbiképző intézet címmel:

„1848-ban a magyar zsidóság a szabadságharc mellé állt, támogatta Kossuth törekvéseit. A szabadságharc bukása után a bosszú nem is maradt el. Haynau, a bresciai hiéna lesújtott a magyar zsidókra is, és 2, 300, 000 forintnyi külön hadisarcot vetett ki rájuk.

Ezt az összeget idővel I. Ferenc Józseftől (1830-1916) azzal kapták vissza, hogy abból rabbiképző és tanítóképző intézetet létesítsenek. A magyar uralkodó osztálynak a Habsburg-dinasztiával kötött kiegyezését követő évtized után ez meg is történt. (..)”

Tehát a hadisarc volt a legnagyobb veszteségük, de az Emancipáció után még ezt is visszakapták, amivel 1877-ben megépítették az első budapesti rabbiképző intézetet!

Nahát! Minden jó, ha a vége jó! - tj

Egyéb adatok

A szabadságharc alatti tevékenységükről ugyanitt számos kedvezőtlen adatot is jegyeztek fel:

   A szabadságharc kitörése előtti években alakult meg az Ullman Móric és társai által alapított Pesti Magyar Kereskedelmi Bank. A zsidószármazású Steier Alajos megállapítása szerint, ebbe a bankba került a mintegy két és félmillió forint értékű arany és ezüst értéktárgy, amit a magyarság adományozott a forint aranyfedezésére, amit Ullmannék sietve átadtak a Pestre érkezett Windischgratznek. Ezeket a móri csatavesztés utáni zűrzavarban Kossuthék nem tudták magukkal vinni Debrecenbe.

       Görgey Arthur és Klapka György Komáromban statáriális úton akasztották fel Kohn Márk hadiszállítót és társait, mert azok eladták az osztrákoknak a vár csaknem egész élelmiszerkészletét és gabonatartalékát.

       Szabolcsban, Hajdúságban a lókereskedők búsás hasznot húztak a Debrecenben szállásoló honvédeknek szállított lovakon, ökrökön és marhákon. Ekkor keletkeztek Szabolcsban az okányi Schwartzok, Klárok hatalmas vagyonai.

       A Nagyváradra helyezett hadfelszerelési üzemekből ekkor gazdagodott meg hihetetlen mértékben Nagyvárad zsidó lakossága.

       A diadalmas szabadságharc leverésére behívott orosz haderőnek szállított a vereckei szorosban Zug község lengyel-zsidó lakossága, amelyből „briliáns üzleteket” folytattak.

Annál nagyobb volt az előny, amit a Bécs elleni magyar felszabadulási küzdelmekből húztak. 1830-ig szorosan elzárkóztak a magyarságtól, de a Reform Párt megerősödésével kitörtek a gettójukból. Egyszerre érdeklődni kezdtek a magyarok iránt, magyarul tanultak, átvették a magyar öltözködésmódot, sőt magyarosították a nevüket. A Reform Párt liberalizmusától várták az emancipációjukat. Ezek rövidesen eredményesek is voltak.

II. József idejében megengedték nekik, hogy a bányavárosok kivételével bárhol letelepedhessenek, földbirtokot bérelhessenek, főiskolát látogathassanak.

       1840ben az Országgyűlésen mindkét ház kérte a zsidóknak a teljes polgári jogokat, de a XXIX. Törvénycikk csak az országban született, vagy az itt-lakásra „törvényes úton engedelmet nyert” zsidóknak engedik a lakhatást bárhol, gyáripart, kereskedést, mesterségeket, tudományok művelését.

       Az 1843-44-i Országgyűlés ugyan nem hozta meg az emancipációs törvényt, de végigtárgyalta a javaslatot, s ezzel előkészítette a talajt 1849-re, amikor a szegedi parlament kimondta a teljes egyenjogúságukat. Az 1848-as szabadságharcot vérbefojtották mielőtt Kossuthék gyakorlatba vihették át a zsidók emancipációját.

A magyar népre újra ránehezedik a Habsburgok diktatúrája, hogy bosszút álljon a lázadókon. Ellenben azoknak a sorsa tovább javul, akik faltörő kosnak használták fel az elnyomás alól felszabadulni vágyó magyarságot:

       1849. december 30-án kihirdetik az Olmützi Alkotmányt, amely kimondja, hogy a polgári és politikai jogok élvezete független a hitfelekezettől.

       1859. november 22-én újabb rendelet megengedi, hogy a zsidók is tarthassanak keresztény inasokat és cselédeket.

       1859. december 20-i rendeletük engedélyezi a zsidóknak bárminő ipar gyakorlását.

       A teljes emancipációt 1862-ben érik el, amit 1896-ban követ az utolsó lépés, amikor a zsidó vallást „bevett”-nek minősítik.

Ezzel megteremtették hazánk újabb leigázására – most már belülről – az előfeltételeket. Ezen intézkedések hatására, menekülve a környező országok zsidóüldözése elől, tömegesen özönlenek hozzánk a batyus, Talmud-cipelő, egyetlen magyar szót nem-beszélő új országhódítók, hogy hatalmukba kerítsék a magyar ipari, kereskedelmi és gazdasági élet túlnyomó részét!

1850-ben 366 ezer, 1869-ben 542 ezer, 1910-ben pedig már 932, 416-ra rúg a számuk. 1910-re Budapestnek 203, 681 zsidó lakosa van.

„A magyar bankok és a sajtó nagy része zsidó kézen voltak (…) 1890 és 1900 között a magyar ügyvédek száma 7.2%-os gyarapodást mutat. Ugyanakkor a zsidó ügyvédek arányszáma 68. 8%. 1900-ban 4, 807 orvos közül 2, 821 (48%) volt zsidó származású. 1884-ben 1, 898 zsidó család 1, 750, 000 hold területet tartott kézben. Tíz évvel később 1894-ben már 2, 788 zsidó földbirtokos volt 2, 620, 000 hold föld tulajdonosa.” [Jászi Oszkár: Dissolution of the Habsburg Monarchy, USA 1929]

A második világháború előtt az úgynevezett zsidótörvények megpróbálták visszaszorítani a hódító folyamatot, de kevés sikerrel. Ezt a nemzetidegen kisebbséget a szovjet „felszabadítás” és több évtizedes kommunista rémuralom, politikailag és gazdaságilag ismét megerősítette olyannyira, hogy hatalmuk mind a mai napig tart. Erről meggyőződhet bárki, csak körül kell nézni: kik irányítják hazánkban a magyar ipart, kereskedelmet, pénzügyet, a politikai, vallási, közoktatási és tudományos életet.

A filoszemita Habsburgok elnyomása ellen vívott évszázados küzdelmünk nagy esemény volt a magyar történelemben, csak kár, hogy nekünk semmi hasznunk nem volt belőle! Mérhetetlen szenvedések után a magyarság nyakára ‘új uralkodó’ került, mert hála a magyar nemesség csökönyös ragaszkodásának az „ősi jogaihoz”, amely arra késztette, hogy inkább a betóduló idegen karjaiba vesse magát, mintsem jobbágyainak helyzetén javítson. Hála a magyarság jóhiszemű humanizmusának, hála a Habsburgok magyarellenes politikájának, amely mindent és mindenkit felhasznált függetlenségi törekvéseink meghiúsítására. És idézve a jelenlegi, senki által nem választott budapesti miniszterelnök Gyurcsány Ferenc szavait: 

„nem lehet kisstílű viták tárgya az, hogy Magyarország hálával tartozik, amiért a Szovjetunió felszabadította a fasizmus alól 60 évvel ezelőtt.”

Korábbi évszázadokban őseink szabadságvágya mindig csodálatosan kitermelte a szükséges erőt az életben maradásra, még ha száz ellenséggel kellett is megbirkózni a hazában. Ha számban meg is fogyatkoztunk a szüntelen harcban, de mégis élünk és itt vagyunk! 1848-ban Petőfivel az élen, költőink és íróink tartották a lámpást és a magyarság mindennapi életének hajtóerejévé váltak.

Talán még most sem késő, hogy újra felvegyük a harcot! De hol vannak a Petőfik, a Széchenyik és a Kossuthok, hogy az új harcra vezéreljenek?

Harcra? Milyen harcra? Nekünk csak a tüntető gazdákat harckocsikkal fenyegető Gyurcsányunk, menekültekre lövöldöző pufajkás kommunista-vakoló Hornunk, Oxfordban Soros-pénzen képzett Orbán Viktorunk, … és persze nagy önjelölt „nemzet-nevelőnk”, a mi Kállai Eszterünk stb. – a „jó-akaratú” nemzetidegen kisebbségeinkről nem is beszélve! -- olyan elit-értelmiségeink vannak, akik „Szépen, Emberül” próbálják megnevelni a vakolók Újvilágrendjétől egyre jobban vonakodó, illetve ébredező magyarságot!

Az ellenséget, amely mindeddig álarcot viselt, már felismertük. A nép, amely azért nem ismeri a történelmét, mert félrevezették, arra ítéltetett, hogy megismételje azt. Tehát olvassunk, kutassunk, egyeztessünk, és főleg ne higgyünk a báránybőrbe bújt képmutatóknak. Elég volt már a hazugságokból meg a maszlagokból! Torkig vagyunk az etetéssel!

Dicsőséges nemzeti ünnepünkön olvassuk el újra nagy költőink verseit és gondolkozzunk!