Hazánkért, 2005. január

Miért nem tanulunk a történelemből?

Gondolatok Koós Kálmán:

‘Voltunk, Vagyunk, Leszünk’ című könyvéből (1960)

Mintha valami végzet ülne a magyarságon csaknem ezer esztendő óta, hogy gyakran, éppen a legkritikusabb időkben nem azt teszi, amit kellene.

Amikor szörnyű mongol hadsereg fenyegette az országot ahelyett, hogy maga mellé vette volna a hatalmas, jó harcos kun hadsereget, elűzte magától. Mohács után ahelyett, hogy igyekezett volna minden erőt összefogni, idegen vérű főurai behozták a Habsburg-királyt és az ország a legválságosabb időben szétszakadt. A németet (osztrákot) mindig gyűlölő, ellene mindig hadakozó, önállóságra törő magyarságnak kitűnő alkalma lett volna Bocskay idejében az elszakadásra és a független nemzeti királyság újjáalakítására. Nem tette meg! Akkor detronizálta a Habsburgokat, amikor szabadságharcai rosszul álltak (Rákóczi, Kossuth). Napóleonnak az elszakadásra irányuló felhívását nem hallgatta meg, mert Napóleont zsarnoknak minősítette II. Ferenc császár-király idején, akinél nagyobb zsarnok kevés akadt még a Habsburgok között is. A magyar-gyűlölő Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolása után telitorokkal fújta: “megállj, megállj kutya Szerbia!” - Aztán Ausztria megmaradt, Magyarországot pedig szétdarabolták.

Amikor a második világháború idején, történelmünk folyamán először valóban sorsközösségbe kerültünk a németekkel, a bolsevizmussal szemben, akkor az ország vezetői azokkal léptek kapcsolatba és azoknak a hadi érdekei szerint cselekedtek, akiktől semmi jót nem várhattunk, és akik a pusztulásba taszítottak.

Valóban végzet ez, vagy a körülmények logikus következménye? Rejtelmesen hangzik a végzet szó, mint egy görög tragédiában, de azt kell hinnünk, hogy mégis az utóbbi az igaz. A rendi korszakban a politikát a nemesek intézték a magyarság nevében, de a maguk érdekei szerint. Meggondolatlanság, örökös intrikák, jogtalan jogaik körülbástyázása. 1514-től kezdve állandó, kimondott, vagy elhallgatott félelem a parasztlázadástól, ostoba, de érthető királyimádat a főurak részéről. A nép, az egyszerű nép nincs sehol. A helyzet lényegében 1867 után sem változott meg... Legalábbis a nemzet érdekében nem változott semmi!

A népben azonban ott lappang az ezer éves szabadságvágy: embernek lenni, nem igavonó-marhának, aki dolgozik, adót fizet, és háborúba megy meghalni vagy megsebesülni. A parasztság felszabadulni vágyó millióihoz a XIX. században csatlakozik a munkásság, amelyet a kapitalizmus önző marka fojtogat.

A trianoni óriási tragédia után a magyarság megváltásra várt. Szétszakadt ország, elszakított magyarok milliói, koldus parasztság, éhes munkásság, önmagával meghasonlott társadalom, a látóhatáron a bolsevizmus veszélyének jelei, olyan helyzet, amiből hasztalan politizálgatással, félmegoldásokkal és álhazafiassággal nem lehetett kijutni.

Eszme kellett, amely arra hívatott, hogy a nemzetnek építeni, akarni, harcolni képes rétegeit össze fogja. Eszme, amely önmagában hordja a magyarság jobb jövőjét, boldogulását. Eszme, amely világító napként megtöri az éjszaka sötétségének hatalmát. És vezér kellett, akire a hívó váró, reménykedő milliók felnézhettek és követhették.

Ez az Eszme a társadalom politikailag-helyes, nemzetidegen kisebbségi csoport által gyűlölt, de kipusztíthatatlan HUNGARIZMUS, ami a XXI. század magyarságának kiteljesülése. Nemcsak alap, nemcsak részlet, nem csupán járulék, de maga az egyetemesség. Világnézetében, céljaiban, hitében egyetemesség. A magyar földnek, a magyar munkának, a magyar életnek nagy hírnöke, harcosa védője és igazságtevője. Az ezer évvel ezelőtt megbontott társadalmi egységünk újrakovácsolója. A feltörekvő réteg hadserege. A megalázottak, a letiportak, a szolgaságra ítéltek nagy reménysége.

A kisemmizett és megalázott magyarságnak, a jövendőre szülőanyának, az új jövőt élni akaró ifjúságnak, a halhatatlan ismeretlen katonának nem kell többé a kiváltságosak, a hivalkodó urasok, a cifrálkodó rangosok, a dőzsölő gazdagok, a méltóságos henyélők, a kegyelmes félkegyelműek, a vértpazarló árulók Magyarországa. De kell nekik a munkát adó, földet adó, minden embert egyformán megbecsülő, önzetlen politikát képviselő Haza. Kell nekik a békés építés és munkájuk gyümölcse. Kell nekik a szabadság, amelyben termőfává érik a lélek.

A Hungarizmus a maga győzhetetlen erejével, a nemzet akaratát megtestesítő valóságával a legkritikusabb időpontban, 24 óra alatt elfújt egy beteg, halálát megérdemelt rendszert. Ha eljön még egyszer az ideje, ismét el fog söpörni maga előtt minden akadályt, ugyancsak a nemzet parancsoló akaratából. Múltja a magyar történelem és Európa történelme, jövője a magyar jövendőé és Európa sorsáé.

Aki a Hungarizmusban hisz, az a magyarságban hisz. Rajta kívül nincs igazi és teljes cél és igazi tiszta út!